Pocy Ramone oldala
Isten a világot annyira szerette
János:3, 16.
Isten a világot, annyira szerette,
Hogy Jézusban érte magát, a keresztre vitte.
Kínozták, csúfolták, és meg feszítették,
Harmadnapig halott testét, a sírjába tették.
Személy szerint mindenkinek, a bűnét hordozta,
Az újélet lehetőségét, a világnak megadta,
Hogy el ne vesszen, hanem örök élete legyen,
Igyekezett teérted is, hogy eleget tegyen.
Magára vette szennyes ruhádat,
Megbékítette Istent, Atyádat.
Az Atya haragjának ostora rajta csattant,
Minden ütésre, a szent vére csurrant.
Sötét lett a földön, az Atya- elhagyta,
Ezt a legrosszabbat, éretted vállalta.
Ő lett számodra, világossággá,
Szent, megmentő áldozattá.
Örüljetek áldozatának,
Húsvéti föltámadásának,
A halál legyőzetett, Krisztus él,
A Biblia nékünk, erről beszél.
/Csorba István 2013. március 7./
Forrás: http://egiharmat.ewk.hu/versek/
Angyal légy
Ahol angyal meg jelenik,
Ott az élet meg változik.
Az angyal, Krisztus követe,
Jézus az emberek, Mennyei testvére.
Ki a lábmosást is,
odadón végezte,
Pétert is, Júdást is,
Mindkettőt szerette.
Angyal légy, ha kinevetnek,
Ott is ahol, nem szeretnek.
Angyal légy, hol szívesen látnak,
És testvérként örömmel,
Tárt karokkal várnak.
Küldött lenni,
Itt a földön nem egyszerű,
Mégis nemes,
Szent dolog, gyönyörű.
Ha a Vagyok, Jézus küld,
Menj hát bátran,
Ha ellened is állnak,
És nevetnek akárhányan.
Vedd megtiszteltetésnek,
Hisz Jézuson is nevettek
E nevetés jelleme,
A kemény, bűnös embernek.
/Csorba István 2013. június 6./
Forrás:http://egiharmat.ewk.hu/versek/
Menedék a viharban
Nyitva a templomunk tárva a szívünk,
Várva a betérőt, hárman is ott ülünk.
Az áldott jó Urunk, sokakat behívott,
Jó volt látni nékünk, mindazt, ami volt ott.
Körbe járták a templomot kívül belül,
És az ember szíve, repesve úgy örül,
A világ zajában, bejöttek pihenni,
Egy kicsit egymással, és Istennel lenni.
Isten és a háza, menedék a viharban,
Tanulhatták, tanulhattuk késő éjszakában.
Fujt a szél, és jeges eső esett,
S a templom a viharban, fontos menedék lett.
/Csorba István 2013. június 25. Szolnok./
Forrás: http://egiharmat.ewk.hu/versek/
ANGYALSZÁRNYAK
Születtem
Mint bőgő árva
Omladozó falak közé zárva
Otthonom volt a jászol
Mely ma már gyászol
Réseket ütöttek a falakba
Jót akaró szentek és jómagam
Kint robbant sok-sok akna
Elhalkult a lépések zaja
Nesztelenül jöttek
Fejvadász tömegek
Bűnvesszőkkel lőttek
És dörögtek az egek
Mint meggyújtott gyutacsok
Átfúrták bőröm a bűnök
És hiába tűrök
Mérgeznek, amíg élek
Amíg sóhajt hallat a lélek
Világ:
Ma romlott, hervadó virág
Gőgösen elhagyta Istenét
És azt hiszi: üdvözülni fog
Neki elég az alkohol, a drog
Nekem nem kell ez az egész
Elég az az apró rész
Melyben ott ragyog Jézus
Abban a szemben
Láttam más szemet is
Hirtelen jött metamorfózis
Nem az ember volt benne
A sátán kutyái táncoltak
Minden jót lesáncoltak
Én nemet mondok
Azt hiszitek: bolondok
Akik ezt teszik
Tévedtek
Egy nap
Majd megtudja minden nép
Hogy csak az a szép
Ami az égből jön
Legyen az áldás vagy könny
Én tudom már rég
De küzdök a bűnökkel még
Harcom elkeseredett
De beragyogja az angyal-termet
Szárnyaim megtépték
Ellenséges lépést meglépték
Most kezdődik a csata
Sejtjeim azonban készek
Akár a jó, daliás vitézek
A hét parancsszót tudom
Felvettem pajzsom, kardom
Melybe ezt vésték a mennyben:
Gyűlöld a bűnt,
De szeresd az elesett bűnöst
Így indul az árva
Angyalszárnyak közé zárva
A végső csatába
És tudom: nem hiába
/Irén Bagosi/
MI NEM TUDUNK A PORBA íRNI
Úgy ahogy voltál,úgy ahogy voltam,
úgy indúltunk el az Úr felé.
Kővé vált bűnök nehéz terhe alatt
roskadtunk le a kereszt elé.
S aki meghalt értünk annyi szenvedés közt,
nem vádolt és nem kárhoztatott.
Nem mondta,hogy igy nem tud szeretni:
elfogadott ahogy vagy,s vagyok.
Nem gerjedt haragra,hogy ilyen nyomorult
az,akiért az életét adta.
- Tudta jól,hogy földből van az ember,
s földi útja bűnnel van kirakva.
S mi megmintázzuk magunknak egymást,
nemes anyagból van a kép.
S jaj ha nem hasonlitunk rá,
mit a képzelet felidéz!
Mi nem vagyunk szelid krisztusok:
mi nem tudunk a porba irni.
Mi nem tudunk a bűnös felett
fájó szivvel könnyeket sirni.
Mi nem tudunk megbocsátani,
mibennünk nincsen kegyelem.
Mi nem tudjuk szeretni aki bánt,
- még jótestvért is nehezen.
Hányszor próbálta meg az idő
bennünk az érzés hitelét,
hogyha az egyik vétkezik,
a másik szeretni tud-e még?
S hányszor estünk el a próbában
nyelvünkkel vétkezve oktalanul!
Feledve az Isten irgalmát,
mi itélkeztünk irgalmatlanul.
/P.Kovács Erzsébet/
Mi az ember!
Mi az ember? Égből földre cseppent csoda,
isteni lehelet, mely nem vész el soha.
Láthatatlan lélek, csak hajléka földi,
melyben rövidtávú vándorlását tölti.
Hajléka rászabott, mint a csiga háza,
izmokból, csontokból épült szilárd váza.
E kicsiny hajlékban tölti az életét,
fénylő szem-ablakán tekint a lelke szét.
Tele van ős földünk ilyen építménnyel,
élő-járó házak roppant tömegével.
Kettő sincs egyforma, ha szemügyre vennénk,
ahányféle ember, annyiféle hajlék.
Viharok döngetik e ház-rengeteget,
s hamar rommá tépik tomboló, vad szelek.
Lakója túléli, mivel halhatatlan,
s örök hajlék gyanánt, háza alkalmatlan.
Nem ok nélkül kapta e földi életet,
számára választás, döntés csak itt lehet.
Itt lesz nyilvánvaló, mit vet, és mit arat,
mi vár rá odaát, üdv-e vagy kárhozat.
Hajléka viseli az enyészet jegyét,
jövendő századok már nem lelik helyét.
Ha szólítják, indul, nem fellebbez soha,
kilép az ajtón, és sóhajként száll tova.
Feljebb való helyre, ott új lakás várja,
régit meg elnyeli a sírgödör szája.
Éveit az idő-óceán felissza,
láthatatlanból jött, és oda tér vissza.
/Pecznyík Pál/